Ki érdemli ezt meg?

Ross Ulbrich tollából

Életemben először, 29 éves koromban kattant a csukómon a bilincs. Megbélyegeztek börtöntöltelékként aznap, és azóta, 2196 nappalt és éjszakát töltöttem az Amerikai Szövetségi Kormány fogvatartottjaként. Még mindig börtönben vagyok, halálraítélve, életfogytiglannal, a feltételes szabadlábra helyezés kizárásával. A börtön finoman szólva is unalmas, szóval rengeteg órám van mindenfélén gondolkodni, beleértve azon is, hogy vajon megérdemli-e ezt bárki.

Letartóztatásom után, az ügyészség és a média rengeteg energiát ölt a nép, majd később a tárgyalásom esküdtszéke előtti démonizálásomba. Ez fájt. Azt hittem, hogy nem érdekel, mások mit gondolnak rólam, hogy érdemeim valódiak és objektívek, de ez még akkor volt, mikor általánosságban kedveltek. Egyszerre csak, rengetegen találkoztak egy strómannal, nem velem, hanem egy veszélyes bűnözővel. Könnyebb elítélni egy főgonoszt, szóval, úgy kellett tűnnie, hogy megérdemlem ezt az egészet. Végsősoron ez egy büntetés, és nem lenne fair másként.

Egyfajta méltányosság az alapvető természetünk része. A ragasztó, mely összetartja a civilizációt. A belső hang igazsága. A méltánytalanság felháborodást okoz és előhozza a vágyat a rossz kijavítására, ugyanakkor a felháborodás túl messzire mehet. Van egy rossz oldala, amit úgy neveznek, hogy bosszú. Ugyanannak az éremnek két oldala van.

A bosszúra hangolt elme önigazolást keres: „szemet szemért”, „megérdemli, amit kap”, hajtja, „meg kell fizetnie”. Ahelyett, hogy az igazságtalanságot felülvizsgálnák, az ürüggyé válik. Olyasvalakiként a fogadó oldalon, aki találkozott több száz hasonló helyzetben lévővel, én mondom nektek, senki nem érdemli ezt.

Nem azt állítom, hogy ne kéne néhány embert a szabad társadalomtól elzárva tartani. Ahogy Szolzsenyicin fogalmaz: „a Jó és a Rossz közötti választóvonal ott húzódik minden ember szívében.” Vannak, akiket a sötét oldaluk birtokol, és várható, hogy a szegényeket és elesetteket ki fogja zsákmányolni. Vannak itt ilyen emberek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ők ezt „megérdemlik”, vagy ne tudnának változni. Ez csak annyit tesz, hogy a humánus elszeparálásuk az egyetlen lehetőség, amíg a helyzet nem javul. De ez nem humánus.

Sok rabtársam nem kap segítséget a külvilágtól. Szeretteik vagy meghaltak hosszú bent tartózkodásuk óta, vagy elfordultak tőlük. Mindannyiunk magunkra maradtunk valamilyen szinten. Keressük a mentális kitörés minden formáját – van, ami konstruktív, van, ami nem – hogy távol tudjuk tartani a megalázóan borzalmas helyzetünkkel való szembenézést. Az erőszak általános, és az ebből fakadó feszültség abban a levegőben van, amit belélegzünk. Kényszeríteni valakit, hogy éveket, évtizedeket töltsön egy ilyen helyen, itt ébredjen minden egyes reggel, kegyetlenség. Ha nem értessz ezzel egyet, bebizonyítom.

Képzeld el azt a kínzást, ami még nem nyomorítja meg az áldozatát, valami olyasmit, amit nem tagadsz, hogy kíméletlen: megégetés, testi fenyítés — te választasz. Ha az áldozat inkább azt választaná, mint a bebörtönzést, az elkerülhetetlen konklúzió az, hogy a börtön rosszabb, még kegyetlenebb. Én, és minden más rab, akit megkérdeztem, inkább elviselne bármekkora fájdalmat vagy könyörtelenséget egy korlátozott időre, mint fogvatartva élni itt évekig vagy évtizedekig —megtört lélekkel, elszállt reményekkel és jelentéktelenségbe süllyedve.

Senki nem érdemli ezt meg, még akkor sem, ha mások biztonsága érdekében kell itt tartani. Bizonyosan az itt bent megöregedő, nem erőszakos, kábítószerrel lebukó réteg nem. A fájdalom nem gyógyítja a fájdalmat. Az elveszett lélek nem kerül megváltásra egy ketrecben.

A bosszú és könyörtelenség nem egy olyan természetes szempont, amit tiszteletben kell tartani és intézményesíteni kell. Azok alantosak és destruktívak. Minden félnek árt. A családjainknak és közösségünknek árt. Az emberiesség sérül. Az embertársad fájdalma a te fájdalmad is, még akkor is ha, az egy távoli börtönbe van elzárva.

Csinálhatjuk ezt jobban. Megvan bennünk a potenciál, hogy a felülemelkedjünk e sötétségen, hogy büszkék legyünk arra, hogy milyen emberségesen bánunk a fogvatartottjainkkal, és milyen kevesüket kell egyáltalán megbélyegezni. Helyette éveket, évtizedeket, emberöltőnyi börtönbüntetéseket osztunk mindenkinek, aki az állam célkeresztjébe kerül. Továbbra is építjük azokat a cellákat, amilyenből én is írok.

A rabok nem leltári tárgyak. Nem számok vagy statisztikák vagyunk. Emberi lények, és ezt nem érdemeljük meg.

Forrás: https://medium.com/@RossUlbricht/who-deserves-this-6cff48f62b6f

ross ulbrichtkiérdemli02kiérdemli03

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s