Hogyan finanszírozzák a jegybankok korunk végnélküli háborúit

szüntelen háborúA 20. század a totális háborúk évszázada volt. A háborúzás korlátai, melyek több évszázad alatt alakultak ki, már a 19. században elkezdtek fellazulni, ugyanakkor a 20. századra teljesen eltűntek. És természetesen, a központosított államok, melyek irtózatos mennyiségű erőforrást tudtak bevetni, továbbá a szörnyű, új, számukra elérhetővé váló gyilkos technológiák majdhogynem elképzelhetetlenül horrorisztikussá tették ezen éveket.

Nem olyan gyakori, hogy a totális háborúk fejlődését, a modern központi bankok fejlődésével – amik már részben korábban is léteztek, de a 20. században lettek készen igazán – állítják párba. Nem meglepő, hogy Ron Paul is nyughatatlannak bizonyult, aki közszereplőként, bárkinél többet tett azért, hogy ezen kapocsra az udvarias társalgás szintjén rávilágítson. „Az nem véletlen,” — állítja Dr. Paul — „hogy a totális háborúk egybeestek a jegybankok felemelkedésével.”

Hozzáteszi:

Ha minden amerikainak be kéne 5 vagy 10 ezer dollárt többletadóként fizetnie az IRS-nek ebben az áprilisban, elég biztos lennék abban, hogy a háború nagyon hamar véget érne. A gond az, hogy az állam, kölcsönökből és pénznyomtatásból finanszírozza a háborúkat, ahelyett, hogy a számlát, magasabb adókkal egyenlítenék ki. Mikor a költségek homályosak, az a kérdés is eltorzul, hogy megéri-e bármelyik fegyveres konfliktus.

A mai megjegyzéseim alátámasztásának kedvéért, úgy gondolom, hogy Murray Rothbard elemzése helyes a központi bankok valódi funkcióiról. Rothbard könyvei The History of Money and Banking: The Colonial Era Through World War II, The Case Against the Fed, The Mystery of Banking, és What Has Government Done to Our Money? (magyar fordítás a linkben) logikus és empirikus bizonyítékokat szolgáltatattak ezen érvek igazolására. Ajánlom ezeket a könyveket a további részletekért.

Mostanra, kétségbevonhatatlan tényként kezelem, hogy a jegybankoknak három fő szerepük van a bankszektorban és az államban. Elsőként, a hitelezés utolsó mentsvára, ami gyakorlatilag mentőövet nyújt a nagy pénzügyi intézményeknek. Továbbá, a pénzkészletet növelését koordinálják, mégpedig egy, a bankok inflációsképességét meghatározó rátával, amitől a részleges tartalékolású bankrendszer kevésbé instabil, ugyanakkor jóval profitábilisabb lesz, mintha nem létezne a központi bank. (egyébként, pont emiatt ragaszkodnak a jegybankok intézményéhez a bankok maguk is)

Az infláció szentesítőjeként, a FED e tényből kifolyólag a háborúk finanszírozója. Visszatekintve az I. világháborúra, Ludwig von Mises 1919-ben így fogalmazott: „Túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az infláció nélkülözhetetlen eszköze a militarizmusnak.” A kormányok mindig azt mondják: „Le kell térnünk az aranystandardról, mert háborúba kell mennünk.” Ez egyedül rámutat arra, hogy a kemény pénzek hogyan korlátozzák az államot. A nemesfémeket nem lehet a levegőből nyomtatni, ami felpiszkálja a kemény monetáris rendszerben működő államszervezeteket.

Az állam háromféleképpen tud bevételt növelni. Az adóztatással, ami leginkább látható, és a legnagyobb ellenállást kiváltó mód. Kölcsönözhetnek pénzt, de ez is valószínűleg láthatóvá válik a lakosság számára a magasabb kamatokban — mivel a szövetségi kormány versenyez a korlátozott mennyiségű hitelért, a hitel ritkábbá válik más hitelvevőnek.

A harmadik opció, hogy a semmiből nyomtatunk pénzt, a legkedveltebb állami húzás, hiszen ez a folyamat az, ahol a politikai osztály az erőforrásokat az infláció útján szipkázza el a társadalomtól, ami kevésbé közvetlen és nyilvánvaló, mint az adóemelés, vagy adósságnövelés. A régi időkben, a király lecserélte az érméket, felhígitva, de ugyanazon a nominálértéken visszaküldte a forgalomba. A kormányok mindig irigyelték ezt a fajta hatalmat. Mises egyszer kijelentette, ha I. Károly királynak rendelkezésére állt volna az Angol Nemzeti Bank az 1640-es angol polgárháború idején, szétzúzhatta volna a köztársasági erőket, és az angol történelem teljesen máshogy alakult volna.

Juan de Mariana, spanyol jezsuita, aki a 16. században és a 17. század elején írt,  és legismertebb politikafilozófiai munkája az 1599-es De Rege, amelyben a királygyilkosságot veszi védelmébe. A hétköznapi diákok gyakran azt gondolják, hogy e miatt a provokáció miatt börtönözte be a spanyol rezsim akkoriban. Ugyanakkor valójában az Értekezés a Pénz megváltoztatásáról című műve miatt került bajba, melyben a monetáris inflációt erkölcsileg ördöginek bélyegezte meg.

Gondoljunk bele. A király esetleges megölését szóba hozni az egy dolog. De az inflációt, az államot éltető erőt közvetlenül célba venni? Na ezzel túl messzire ment.

Azokban az időkben, ha a háborúkat részben a pénz leértékelésével fedezték volna, a folyamatot közvetlenül és könnyen meg lehetett volna érteni. Ma a következmények sorozata jóval bonyolultabb, de mint mondtam, nem más fundamentális értelemben. Ami ma történik, az nem az, hogy az államnak kell a háborúzásért fizetnie, és ha nincs elég fedezete, egyszerűen nyomtat egy kis pénzt a különbség kiegyenlítésére. Ez korántsem ilyen nyers. Azonban, ha figyelmesen megvizsgáljuk, kiderül, hogy alapvetően ugyanerről szól a dolog.

A világ országai által létrehozott központi bankok megengedik a kormányoknak, hogy többet költsenek adóbevételeiknél. A hitelfelvétellel többet költhetnek, mint amennyit az adókból beszednek, de az állami kölcsön magasabb kamatokhoz vezet, mely cserébe nem kívánt értelemben rázhatja fel a lakosságot. Mikor a jegybankok pénzt teremtenek, és a bankrendszerbe injektálják azt, a hatalom érdekeit szolgálva, ezt a kamatot nyomják vissza, amivel elrejtik az állami hitelfelvétel hatásait.

Azonban, a központi bankrendszer többet tesz ennél. Lényegében pénzt nyomtat, és a kormány kezébe adja, mely azért mégsem megy olyan nyíltan és nyilvánvalóan.

Először is, a szövetségi kormány képes az államkötvényeit mesterségesen magas áron eladni (és hasonlóan alacsony kamatokkal), mivel az adósság vásárlója tudja, hogy a Szövetségi Tartalék (FED) megvásárolja azt tőle. Az igaz, hogy a kormánynak kamatot kell fizetnie a kötvények után, melyeket a FED birtokol, de az év végén a Jegybank visszafizeti azt a Kincstárba, levonva belőle a működési költségeit. Ez lerendezi a kamatot. És ha még mindig azt gondolod, hogy legalább az eredeti összeget vissza kell fizetnie az államnak, tényleg nem kell. A kormány tovább hosszabbíthatja a lejárat után az adósság visszafizetési határidejét, egy új kötvény kibocsájtásával, ami fedezi az eredeti összeget.

Ezáltal a kitekert folyamat által — mely, nem véletlen nem köztudott vagy közérthető a lakosság számára — az állam gyakorlatilag egyszerre képes pénzt nyomtatni és elkölteni azt. Miközben mindenki másnak egy produktív cégnél kell megdolgoznia az elkölteni kívánt erőforrásokért — máshogy fogalmazva, előbb a társadalom számára hasznosat kell előállítaniuk, hogy esetlegesen fogyaszthassanak — addig az állam ráteheti kezét az erőforrásokra, anélkül, hogy bármit termeltek volna. A pénznyomtatás állami monopóliuma így egy másik mechanizmussá válik, ahol a kizsákmányoló kapcsolat az állam és lakosság között állandósul.

Tehát, így, hogy a jegybank engedi, hogy az állam minden költséget elrejtsen, érdekeltté teszi abban, hogy nem csak a háborúskodásba, de az élet minden területére kiterjedő költekezésbe fogjon. Ugyanakkor, mivel a háború az, mely borzasztóan drága és a köznéptől elvárandó teherviselés olyannyira nagy, minden kormány különösképp szívélyesen fogadja a központi bankok asszisztálását a fegyveres konfliktusok idején.

A Kötelező Tartalék Rendszere, mely a kései 1913-ban jött létre, és a következő évben nyitotta meg kapuit, elsőként az I. világháborúban lesz letesztelve. Néhány más országtól eltérően, az Egyesült Államok nem tért le az aranystandardról a világháború alatt, de már nem működött 100%-os formájában a rendszer. A FED előmozdította a hitelexpanziót. A Mises.org-on közzétettünk egy cikket John Paul Koningtól, mely végig vezet a pontos lépéseken, hogyan végezte a monetáris inflációt a FED a kezdeti években. Röviden, a FED gyakorlatilag pénzt nyomtatott és azt a háborús kötvényekbe fektette a mérlegében. Benjamin Anderson, az osztrák elméletekkel szimpatizáló közgazdász a következőt figyelte meg akkoriban: „Gyakorlatilag minden eszköz növekedése igen jelentős a FED mérlegében, mióta az Amerikai Egyesült Államok belépett a háborúba.”

A FED felhalmozó szerepe nem csak a háborús időkre korlátozódott. Elgin Groseclose, America’s Money Machine (Amerika Pénzgyára) című könyvében a következőt írja:

„Habár a háború harcászati szempontból 1918-ban véget ért, pénzügyileg azonban nem. A Kincstárnak még mindig rendkívüli kötelezettségei voltak, melyeket végül fedezte a Győzelmi Kötvény (Victory Loan). A piac fő támasza újra a Federal Reserve lett.”

A monetáris expanzió különösen nagy segítség volt az Amerikai Kormány számára a vietnámi háború alatt. Lyndon Johnson párhuzamosan menedzselhette „Nagyszerű Társadalom” programját és a  tengerentúli háborút, míg a társadalom, legalábbis kezdetekben, nem lett túlfeszítve.

Így olyannyira magabiztossá váltak a keynesiánus gazdaságtervezők az 1970-es évekre, hogy Arthur Okun, a század egyik kulcsfontosságú elnöki tanácsadója a gazdaságban, közzétett egy visszamenőleges elemzést, ahol kijelenti, hogy a bölcs gazdaságtervezést legyőzte a gazdasági ciklusokat. Azonban a realitást nem lehetett a végtelenségig figyelmen kívül hagyni, és a 1960-as évek látszólag erős hadigazdasága a 70-es években stagnálásba fordult.

Létezik egy univerzális törvény, mely szerint, bármikor azt ígérik a közembernek, hogy a fellendülés-hanyatlás ciklikusságát végleg sikerült eltörölni, a hanyatlás már a spejzsban van. Egy hónappal az után, hogy megjelent Okun tündérmese könyve, a recesszió felütötte fejét.

Az amerikaiak súlyos árat fizettek az 1960-as inflációért. A háborúban elveszített életek már így is elég súlyosak és borzalmasak voltak, de a gazdasági összeomlást sem lehet semmibe venni. Ahogy sokan közülünk igen jól emlékszünk, több évnyi munkanélküliség és magas infláció jellemezte az amerikai gazdaságot. A tőzsdepiac még rosszabbul teljesített. Mark Thornton kiemelte:

1970 májusára, egy portfólió értéke, mely legfőbb tőzsdei részvényekből állt, körülbelül a felére esett, 1969 elejéhez képest. A nagymenők, akik a hátukon vitték a piacot 1967-ben és 68-ban — konglomerátumok, számítógépes vállalatok, különös elektronikai társaságok, franchise-szolgáltatók —  meredek ütemben zuhantak le a csúcsról. Nem 25%-kal estek vissza, mint a Dow, hanem 80, 90, 95 százalékkal.

… A Dow index megmutatja, hogy a részvények egy széles mesgyén mozogtak 1965 és 1984 között. Azonban, ha azok értékét a fogyasztói árindexxel árnyaljuk, egy sokkal tisztább és nyugtalanítóbb képet kapunk. Az Dow indexek inflációval korrigált értéke vagyis valódi vásárlóereje közel elveszítették 80%-ukat a csúcshoz képest.

És a FED függetlenségét említve, kizárt, hogy a FED fenntartja majd a monetáris szigort, ha az aktuális rezsim stimulust követel, vagy a katonák a harctéren vannak.  Ez több volt, mint kisegítés az úgynevezett Terror elleni harc alatt. Nézd meg a FED által évente felvásárolt adósság mennyiségét majd hasonlítsd össze a hadi kiadásokkal, és világossá válik számodra, hogy a FED létezése mit tesz lehetővé.

Az igaz, hogy az aranystandard korlátok közé szorítja a kormányokat, és az is stimmel, hogy nem nehéz ürügyet találniuk, — főleg a hadsereg parancsnokának — hogy letérjenek az aranystandardról. Ezért, az aranystandard nem nevezhető hatékony korlátnak az állami ambíciók megfékezésére se belföldön, se külföldön.

Ha a jövőbe tekintünk, minden gyávaságunkat félre kell tenni, ha a monetáris reformokról szólunk. Nem vágyunk az arany-árfolyam standardra, mely a Bretton Woods-i rendszer alatt működött. Azt sem kívánjuk, hogy az arany ára alapján határozzuk meg a pénzteremtés módját és mennyiségét. Nem várjuk el a klasszikus aranystandard visszaállítását sem, jóllehet annak vannak előnyei.

1830-ban, a keménypénz elvét valló jacksoniánus monetáris ideológia a „bank és az állam elszeparálásának” ragyogó gondolatával állt elő. Ez lehetne a kezdet.

Amire ma szükségünk van, az az állam és a pénz szétválasztása.

Van néhány tulajdonsága a pénznek, ami egyedivé teszi a többi árucikkhez képest. Elsőként, hogy a pénznek nincs veleszületett értéke, azt forgalmi eszközként becsüljük. A másik, hogy a pénzt nem vásároljuk, hanem csak egymás között cserélgetjük. És minden egyes termék árát, ehhez az árucikkhez viszonyítjuk.

Azonban, nincs semmi a pénzben — vagy bármi másban, ha így vesszük ­— ami miatt azt kellene gondolnunk, hogy annak előállítása az állam vagy annak megbízott monopoliumának a feladata. A pénz adja minden nem barter jellegű piaci tranzakció felét. Az emberek, akik hisznek a piacgazdaságban, és mégis hajlandóak az államra hagyni a legfontosabb árucikk igazgatását, kicsit gondolják újra az egészet.

Az intervencionisták néha azt állítják, hogy vannak olyan dolgok, amik túl fontosak ahhoz, hogy a piacra bízzuk azokat. Az általános szabadpiaci válasz megfordítja ezt az érvet: minél fontosabb egy árucikk, annál lényegesebb, hogy ne az állam termelje, hanem hagyja a piacra.

Sehol máshol nem lényegesebb ez, mint magánál a pénznél. Ahogy Ludwig von Mises egykor mondta, a pénz története egybeesik az állami törekvésekkel, hogy tönkre tegye azt. Az állami pénzfelügyelet együtt jár a pénz leértékelésével, a társadalom elszegényítésével az államhoz képest, a piaci ciklusok feldúlásával, pénzügyi buborékokkal, tőkefogyasztással (a meghamisított eredménykimutatás miatt), erkölcsi kockázatokkal, továbbá —a mai témámhoz kapcsolódva — az állami kizsákmányolással, oly módokon, mely a köznép számára nem valószínű, hogy érthető. Ez a csendes kizsákmányolás az, mely lehetővé tette az állam legnagyobb bűneit, köztük a háborúkat, míg ezen bűncselekmények összessége szolgáltatja a jelenlegi rendszer elleni és piac melletti érveket.

A hadi és pénzügyi gépezet röviden, szorosan össze vannak fonódva. Hiba lenne az Egyesült Államok groteszk erkölcséről beszélni, anélkül, hogy egyidőben ne beszélnénk arról a mechanizmusról, ami ezt az egészet lehetővé teszi. Ha szembe kívánunk helyezkedni az állammal és annak minden manifesztálódásával — a birodalmi törekvéseivel, belföldi szubvencióival, végeláthatatlan költekezésével és adósságfelhalmozással — a forrásra kell fókuszálnunk, a központi bankra. Arra, amit az állam, a kitartott médiája és közgazdászai utolsó vérükig védelmeznek.

Az állam meggyőzte az embereket, hogy a saját érdekeik megegyeznek az övéikkel. A jólét ígéretét mantrázzák. A háborúk a nép háborúja is. Ő a nagy jótevő, és az embereknek elégedettnek kell lenniük, hiszen az elégedettség a szerepük.

Mi más nézeteket vallunk. Az állam és a nép kapcsolata nem egy lányregény, az nem valamiféle önzetlen adakozó és hálás ajándékkapó szerepjátéka. Ez egy kizsákmányoló kapcsolat, ahol egy sor önmagát erősítő hűbérbirtok, mely semmit nem termel, élősködik a dolgos többség költségén. A háborúik nem a köznépet védik, kifosztják általuk őket. A támogatásaik nem az úgynevezett közjót szolgálják, aláássák velük azt. Miért kellene azt gondolnunk, hogy a pénznyomtatás egy kivétel ebben a sormintában?

Ahogy F.A. Hayek mondta, nincs okunk azt gondolni, hogy az államnak van bármilyen érdeke „jó pénzt” adni nekünk. Amit az állam akar, az az, hogy vagy ő hozza létre a pénzt vagy egy kiváltságos pozícióba kerüljön a pénz forrásával szemben, mely által bőkezűen szétoszthatja kedvenc hűbéresei között azt. Nem kéne annyira lelkesednünk ezért.

Az állam nem köt kompromisszumot, így nekünk sem kéne. A hatalom elleni szabadságharcban kevesen fognak ellenállni az államnak, és a hagyományos bölcsességnek, melynek elfogadását sürgeti. Néhányan töretlenül el fogjuk mindig utasítani az államot és annak minden nyúlványát. Nekünk kell azoknak lenniük, akik azért dolgoznak, hogy a jövőben mi legyünk a többség.

Ez a feladatunk ma, mint a Mises Institutenak az elmúlt 30 évben mindig ez volt a küldetése. A támogatásotokkal, ezekben a kritikus időkben kell publikálni könyveinket, írásainkat, tanulmányainkat, és osztrák közgazdaságtant tanítani, megismertetni az emberekkel az Osztrák Iskolát, ezáltal kinevelni a szabadság gazdaságtanának bajnokait a jövő generáció számára.

[Ez a beszéd a Mises Circle in New York rendezvényen hangzott el 2012. szeptember 14-én.]

Forrás: https://mises.org/library/how-central-banks-fund-our-age-endless-war

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s