Hogyan tudja az állami költekezés az adósságválságot szőnyeg alá söpörni

pgdp

Szövegkörnyezet nélkül a számokat sokszor nehéz megérteni a közgazdaságban. Az alma árát csak akkor értelmezhetjük, ha összehasonlítjuk a narancséval, a fizetésünkkel, vagy a tegnapi árfolyamával. Ez különösen fontos olyan csillagászati összegeknél, mint a 23 trillió dollár. Április 13-án állt ennyin az amerikai államadósság. Ha elosztjuk a munkaképes lakossággal (15-64 év közöttiek), akkor fejenként 118 ezer dollárnyi „különadót” kapunk. Az államadósságot mindig a GDP-hez viszonyítjuk. Azonban az nem mindenki számára közismert, hogy azt hogyan számítjuk ki. Ez a cikkem témája.

Az adósságot könnyű megérteni: olyan pénz, melyet az állam az adóbevételein túl kölcsönöz költéseire. Térjünk át a viszonyítási alapra: a GDP-re. A Nemzetközi Valuta Alap (IMF) általános képlete szerinti tényezők: háztartások fogyasztása (pl: ételek, televízió, egészségügyi költés); vállalkozások gépészeti beruházásai; állami költekezés, külföldiek fogyasztása:

Képlet szerint:

GDP = C + I + (X – M) + G

Tehát a képlet szerint, a GDP, a nemzeti össztermék, a fogyasztás, beruházások, az export(mínusz import) és az állami költekezés összegéből jön ki. Ha leosztjuk az amerikai államadósságot ezzel a négy elemmel, megkapjuk a GDP arányos adósságot, mely 107% volt 2019-ben. Ez a szabályos eljárás, és így kell olvasni az adatokat.

Azonban, most gondoljunk végig néhány, más elméleti világban lehetséges gazdasági realitást. Ha az amerikai polgárok többet fektetnének be, de kevesebbet fogyasztanának (feltételezve, hogy a kettő megegyező mértékű), a GDP nem változna. Ha Kína a belföldi piacra termelne, nem pedig exportra, a GDP nem változna. Ha a németek úgy döntenének, hogy mostantól takarékoskodás helyett inkább költekeznek, a GDP nem változna. Ezek a döntések befolyásolnák ugyan a világot, de csupán csak az erőforrások, a végcél szempontjából hatékonyabb átcsoportosítását jelentenék. Az életszínvonal várhatóan emelkedne. Az ilyen tervszerű döntések eleve hasznosak.

Folytassuk más gazdasági tényezőkkel. Mi történne, ha az emberek visszafognák fogyasztásaikat és az állam úgy dönt, hogy kipótolja a kieső összeget saját költekezésével. Mi lenne, ha az emberek felhagynának a befektetésekkel (talán a 13 éve 0-n álló kamatok miatt) és az állam választja ki, hogy kik érdemlik a beruházásokat. Az előző példákkal egyetemben, az általános képlet alapján semmi nem változna. De itt van egy probléma. Mises a következőt írja Az emberi cselekvés című könyvében:

Muszáj kihangsúlyoznunk, hogy az állam csak annyit költhet és invesztálhat, amennyit az állampolgároktól elvesz, és további kiadásai és beruházásai teljes egészében a magánszektor kiadásainak és beruházainak értékét csökkentik.

Miközben az állam nem tud jólétet teremteni azáltal, hogy beleavatkozik az üzletekbe, annyi bizonyos, hogy a termelés hatékonyságát csökkentheti annak korlátozásával.

Ez a fő oka annak, hogy az állami költés miért nem egyenlő a magánszektor fogyasztásával és megtakarításával. A második ok pedig az, hogy az embereket egyéni érdekek vezérlik és a veszteségeket el akarják kerülni, miközben az államot nem érdekli, ha zombicégeket finanszíroz, a veszteségeket adózás vagy infláció útján elkenik. A további érvek egy teljes könyvet kitöltenének, de szerintem ez a rövid magyarázat itt most elég lesz.

Egy egyszerű változtatást javaslok a mérési problémák megoldására. Csupán a magán-GDP-re koncentráljunk: a privát nemzeti össztermék (PGDP):

PGDP = C + I + (X – M)

Ez a GDP az állami költés nélkül.

Ez a számolás hasonlít a Robert Higgs féle bruttó nemzeti magántermelés képletére, aki a következőkkel érvelt:

Miért kell az állami termelést kivenni? Először is, az állami tevékenységek leginkább a köztes, mintsem a késztermékek piacán jelennek meg. Másodszor, mivel az állami szolgáltatásokat nem piaci alapon adják el, nem is tudjuk azok valódi árát és hasznosságát felbecsülni. Emellett, az állami szolgáltatások mögött inkább politikai, mintsem gazdasági érdekek húzódnak, soknak kevés vagy semmi értéke. Sőt, többen – beleértve a cikk íróját is – odáig merészkednek, hogy kijelentik, számos kormányzati szolgáltatásnak inkább negatív értéke van.

Murray Rothbard a Hatalom és Piac könyvében hasonló következtetésre jut:

A GDP számítás hamisan tételezi fel, hogy az állami „termék” kiszámítható abból, hogy mennyit költött az állam.  Milyen alapon lehetne ezt feltételezni?… Az állami adóbevétel és deficit mind a termelésre kirótt teher.

Az államadósság aránya a privát-GDP-hez képest

Hasonlítsuk össze az államadósságot a PGDP-vel. Ennek az arányszámnak van egy tiszta olvasata: az államadósság terhe az egekbe szökik; látható, hogy az emberek mire fizetik adóikat. Itt nincs mit félreérteni: korábban azt hihettük, hogy az állami költekezés gyorsabban növelheti a GDP-t, mint az adósságot; azonban itt jön ki, hogy az csupán az osztóra van hatással. A lenti ábra összehasonlítja a GDP és a PDGP arányos államadósságot:

pgdp

Mindkét mutató kétséget kizáróan felfelé ível. Ugyanakkor, ahol a PGDP az osztó, ott az emelkedés üteme (jelenleg 27%) jóval gyorsabb a klasszikus számolásnál(1980-ban csak 8% volt a különbség). Ez a privát szektor még nagyobb kiszipolyozását jelenti, továbbá a standard indikátor hamis adatait, melyek szerint az állami költés növelheti egy ország tőkekészletét. És vegyük figyelembe, hogy ez az ábra csak 2019-ig tart, a koronavírus még nem volt a látókörünkben sem. Képzeljük el, hogy fog kinézni az új adatok fényében.

A különbség aprónak, vagy lényegtelennek tűnhet, de a következmények fontosak. A valódi viszony egy drámai visszaesését mutatja az „adósságkapacitásnak” vagy „költségvetési kapacitásnak”(mennyi további adósságot vehetsz még fel, anélkül hogy bajba kerülnél). Majdnem mindenki a válság előtti („60% a GDP-hez képest alacsony”) értékeket akarta igazolni. Vannak akik a válság utáni mutatókkal is ki vannak békülve („100% magas, de nem tragikus”). Viszont a 130%-ot már csak a legeltökéltebb keynesiánusok védik. Az európai országok már jóval a 130% elérése előtt bajban voltak. Természetesen ezek az országok jelenleg 200% körül vannak, és az extrém „mentőcsomagokjaik” (egy újabb kifejezés, melyet meg kell változtatnunk) olaj volt a tűzre. A PGDP alapú adósság rámutat, hogy a költségvetési csúcs jóval közelebb van, és ezt az állami, könyvelési trükközés sem tudja palástolni.

Mint a történelemben bármikor, az állami adósságfelhalmozás egyszer véget fog érni, vagy államcsődként, vagy a hitelezők elinflálásával (közöttük a helyi megtakarítókkal), esetleg a masszív jóléti költekezés megvágásával és rendkívüli adóemelésekkel. Akárhogy is, a vég nem lesz szép. Két fő tanulság van: itt az ideje szembenézni ezekkel a régóta elnyújtott problémákkal, de először a gondokat kell helyesen körülhatárolni, miszerint a klasszikus, azonban hibás definíciókat el kell utasítanunk. A GDP nem jelent termelést, a fogyasztói árindex (CPI) nem méri az inflációt és a költség nem egyenlő az értékkel. Amíg a mainstream közgazdászok diktálhatják az irányt és annak nyelvezetét, nem sokat tehetünk a következtetéseik megcáfolása érdekében.

Eredeti cikk: https://mises.org/wire/how-government-spending-can-make-debt-burden-look-smaller-it-really

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s