A lezárások után a kormány gazdasági beavatkozásai csak tovább rontanak a dolgokon

kormányzati intézkezkedés

Bár viszonylag könnyű megjósolni, hogy a koronavírus utáni gazdaság magas munkanélküliségtől fog szenvedni, az árinfláció kilátásai nem olyan biztosak. Egyrészről magas lesz az államháztartási hiány és növekszik az államadósság; másrészről, tekintettel a gyenge gazdaságra, a fogyasztók és a vállalatok tartózkodhatnak új adósságok felvételétől, és csökkenthetik adósságterheiket.

A monetáris expanzió nem mindig vezet inflációhoz

A szokásos használattal ellentétben az „infláció” kifejezés helyes használata a pénzkínálatra utal. A növekvő árak nem a monetáris expanzió okai, hanem annak következményei. A pénzkínálat növekedése azonban nem minden esetben alakul áremelkedéssel. Előfordulhat, hogy az úgynevezett árszint stabil marad, ha drasztikusan eltolódik az áruk és szolgáltatások iránti kereslet, amelyek az árakra eltérően hat. Az átlag megtévesztő lehet, amikor az emelkedő és csökkenő árak kiiktatják egymást, és amikor egyes áruk és szolgáltatások eltűnnek a statisztikai kosárból, mert az árak úgy elszálltak, hogy a kereslet összeomlott.

A gazdaság leállása által okozott hatalmas zavarok és a közösségi távolságtartás miatt az üzleti életben alapvető szerkezeti változások zajlanak. A szokásosnál több árut és szolgáltatást távolítanak el a hivatalos árstatisztikákból, és a kosárban maradó termékek esetében az árak nagyon eltérőek lehetnek.

Az infláció mérésével kapcsolatos problémák

A korábbi tapasztalatokhoz képest az árindex statisztikája egyre pontatlanabb jeleket fog küldeni az árinfláció mértékéről. Ha egyes áruk ára kiugróan emelkedik, és ennek megfelelően kisebb irántuk a kereslet, akkor kisebb súllyal kerülnek a statisztikai bevásárló kosárba, majd ezek az áruk teljesen kikerülhetnek, ha alig van kereslet, mert a fogyasztók számára túl drágák lettek a normál termékekhez képest. A korábbiakhoz képest a statisztikai árindex által mért infláció már egyre kevésbé lesz megbízható útmutató a monetáris politikában – ha ez valaha is az volt.

Amennyiben a modern központi bankok tovább követik az „inflációs cél” politikai koncepcióját, elveszítik a megbízható iránytűt. A központi bankárok egyre inkább mintha bekötött szemmel határoznák meg a kamatlábakat.

A személyes keresleti struktúrától függően az egyes emberek egyéni áremelkedésének mértéke különbözik a többi fogyasztótól. A különböző társadalmi csoportokra nemcsak a munkanélküliség, hanem az árváltozások is eltérő módon hatnak. Az úgynevezett árszint-stabilitási irányelv egyre kevésbé mutatkozik jelentősnek, mint a monetáris politika indikátora. Ugyanez vonatkozik a hivatalos munkanélküliségi adatokra. A felfordulás, amelyet a teljes lezárások okoztak, különféle módon érinti a munkaerőpiac egyes szegmenseit. Amikor az emberek végérvényesen elhagyják a munkaerőpiacot, többé nem jelennek meg munkanélküliként a statisztikákban.

Akárcsak 1973-ban az olajárrobbanást követően, a lezárások utáni gazdaság stagflációval áll szemben. Amikor a stagnálás és a recesszió az inflációval együtt jelentkezik, a makrogazdasági politika kifogy az ötletekből. Ha Keynes-t használnánk útmutatóként a gazdasági visszaesés elleni küzdelemhez a lezárás után, az további csapást jelentene a gazdaság számára, amelyet a lezárás már legyengített. A gazdaság leállása súlyosan érintette az ellátási láncok globális rendszerét is, amely az árak alacsony szinten tartásának egyik fő forrása volt. Ezen túlmenően, a Kínával folytatott kereskedelem romlásával a globális áremelkedést tompító olcsó áruk hatása elmúlik, amely nemcsak az Egyesült Államokat érinti. A globális szabadkereskedelem helyetti hazai termelés egyik következménye a magasabb termelési költségszint lesz.

A monetáris hatóságok hatalmas összegekben bocsátottak ki pénzt, hogy enyhítsék a gazdasági visszaesés és a társadalmi elszigeteltség következményeit. Ilyen politikát már végrehajtottak a 2008-as pénzügyi válságra adott válaszként, és úgynevezett „mennyiségi könnyítés” alkalmazták.

Mennyiségi könnyítés mindörökké?

A 2008. évi válságra reagálva a FED (Federal Reserve System) mérlegének eszközei a 2007 augusztusi 870 milliárd dollárról 4,5 trillió dollárra nőttek 2015 elején. A központi bank eszközeinek későbbi megvágására tett kísérletek csak minimálisan csökkentették az mérleget 3,8 trillió dollárra 2019 augusztusáig, amikor is a monetáris politika ismét expanzívvá vált. 2019 szeptemberétől kezdve a Fed eszközállománya ismét emelkedni kezdett, és értékük meghaladta a 4 trillió dollárt, mielőtt a lezárások miatt az eszközállomány 2020 júniusában nagy lendülettel hirtelen több mint 7 trillió dollárra emelkedett.

A lezárások a világ minden táján gyakorlatilag teljes leállást eredményeztek, és érintették a termelési és ellátási láncokat is. A Nemzetközi Valutaalap jelenleg arra számít, hogy a globális termelés 3% -kal csökken 2020-ban. Míg az Egyesült Államok kormánya tartózkodott véleményt formálni a 2020-ra fennmaradó gazdasági kilátásokról azon az alapon, hogy a jelenlegi helyzet túl bizonytalan, a Kongresszusi Költségvetési Hivatal előrejelzése szerint a második negyedévben a reál GDP 12%-os csökkenést mutat, a munkanélküliségi ráta pedig közel 14%-os lehet.

A lezárás gazdasági következményeivel szembesülve a FED hamarosan kibővíti az általuk megvásárolható eszközök körét. Míg a múltban a központi bankok által megvásárolható eszközök köre az államkötvényekre korlátozódott, az eszközkategóriák skálája, úgy tűnik, bővülni fog az államadósságon túlmutató tételekkel – nem is beszélve az állam közvetlen finanszírozásának lehetőségéről.

Hitelszerződés – mindaddig, amíg át nem törik a gát

Ami eddig történt, az a pénzkínálat meredek növekedése volt az úgynevezett monetáris bázis formájában. Ez a növekedés nem feltétlenül jelenti azt, hogy az újonnan létrehozott pénz a vállalkozások és a fogyasztók kezébe kerül. Ha a hiteligény alacsony, és a kereskedelmi bankok fokozott fizetésképtelenség-kockázatot feltételeznek, vagy ha már bizonytalan helyzetben vannak, akkor a központi bank által kínált pénzt likviditási párnának fogják felhasználni, nem pedig kölcsönnyújtásra. Ilyen módon a kereskedelmi bank hitelképessége csak potenciálisan létezik, és még nem valósul meg ténylegesen.

A hitelcsökkenésnek ez a jelensége a 2008-as pénzügyi válságban is megjelent. A központi bankok hatalmas monetáris politikai ösztönzése ellenére a globális áremelkedés nem valósult meg. A frissen nymtatott pénz nem áramlott a termelési gazdaságba és az áruk iránti keresletbe, hanem nagyrészt a pénzügyi szektorban maradt, és a bankok számára tartalékként szolgált. A monetáris expanzió legjelentősebb hatása a 2008. évi válság nyomán a kötvények és részvények ádáz emelkedése volt.

Jóllehet a jegybank lezárások utáni hosszabb ideig történő alaptőke-létrehozásának hatása nem feltétlenül jelenik meg hitelnyújtásként, ezáltal az összesített keresletet fokozza. A jelenlegi expanzív monetáris politika azonban magában hordozza annak veszélyét, hogy az eddig pusztán potenciálként létező pénz egy napon lavinává válhat, amely likviditással árasztja el a reálgazdaságot. Amíg a gát át nem szakad, a felszínes megfigyelőnek és a lakosság nagy részeinek úgy tűnhet, hogy nincs mitől félni, és hogy a központi bankok vezetői ellenőrzésük alatt tartják a helyzetet.

Azonban óvakodni kell attól, hogy az Egyesült Államok államadóssága, amely 2019-ben elérte a nemzet bruttó hazai termékének 107 százalékát, hirtelen növekedni fog 2020-ban és az azt követő években. A hiányfinanszírozás a pénzkínálat növekedésével jár együtt. Ebben az esetben hasznos lehet, hogy az úgynevezett modern monetáris elmélet (MMT) kifejezetten igazolja a közvetlen kormányzati finanszírozást a kormány saját pénzteremtésével. Az MMT modell szerint egy ország központi bankja a kincstár részévé válna. Nem szükségeltetik hosszadalmas magyarázat ahhoz, hogy megértsük, ez a monetáris félregazdálkodás elmélet megnyitja a kaput a hiperinflációhoz, és ezt az ajtót lehetetlen bezárni, ha egyszer kinyitották.

A megbízható gazdaság fontossága

Mielőtt úgy gondolnánk, hogy máris elönt mindent az árvíz, állapítsuk meg, hogy a központi bank pénzteremtése a termelés szempontjából nem befolyásolja jelentősen a reálgazdaságot, és az inflációt sem rögtön hajthatja végre. Lehetséges forgatókönyv, hogy a központi bankok továbbra is követik az „tervezett inflációs cél” jelenlegi politikai modelljét, és egy megtévesztő, látszólag „stabil” árszinten belül tovább növelik a pénzkínálatot. Ily módon a monetáris hatóságok figyelmen kívül hagynák az inflációs potenciált, és elhanyagolnák annak kockázatát, hogy a hiperinfláció egyértelmű és jelenlegi veszélyként létezik. Az elmúlt tizenkét évben felhalmozódott áremelkedés monetáris potenciálja annyira nagy, hogy az ellenőrzés elérhetetlenné válna a lavina indulásakor.

Függetlenül attól, hogy a részletekben különböznek-e, a politikailag befolyásoló makrogazdasági iskolák mind intervenció pártiak. Ezek a doktrínák vonzóak a politikusok számára, mivel feltételezik, hogy a piacgazdaság tartósan függ a kormány ellenőrzésétől. Ezen közgazdászok véleménye szerint a gazdaságnak mindig vezetésre, irányításra és útmutatásra van szüksége. Azáltal, hogy a piacgazdaságot mint olyat állandó, kezelésre szoruló betegnek nyilvánítják, az intervenciós közgazdászok tudományosan igazolt megmentők szerepét veszik át. Ezek a társadalom mérnökök ezután áhított és magas fizetésű munkahelyeket találnak a központi bankokban, valamint a különféle minisztériumokban és szabályozó testületekben.

Az osztrák közgazdaságtan más nézőpontot képvisel. Ezen gondolkodók számára a gazdaság dinamikusan önszabályozó. A fogyasztók arra törekszenek, hogy javítsák helyzetüket, és a vállalkozók éberek követik ezeket az igényeket. Versenyképes piacon az árrendszer ellenőrzést és útmutatást biztosít a fogyasztók számára. A kormány és a központi bank széles körű beavatkozása nemcsak nem szükséges, hanem káros a jólét szempontjából.

A további beavatkozás még nagyobb gazdasági károkat okoz

A kormányok – nem csak az Egyesült Államokban – ugyanolyan hibákat követnek el, mint az 1930-as években, amikor a gazdaságpolitika elmélyítette és meghosszabbította a válságot. Mint Rothbard kifejtette, az Amerika Nagy Gazdasági Válsága azért jött létre, mert a politikai döntéshozók ösztönözték a magas bérszintek fenntartását és bevezettek az árszint stabilizálására irányuló intézkedéseket. Közvetlen beavatkozással aktívan harcoltak a deflációval. A megtakarítások népszerűsítése helyett a politikai döntéshozók a fogyasztás ösztönzésére és a megtakarítások elkerülésére törekedtek. A laissez-faire előmozdítása helyett a politikai döntéshozók kibővítették és elmélyítették az intervencionizmust.

A nulla és a negatív kamatlábak új körével (ZIRP és NIRP, zero and negative interest rate policies) a pénzügyi eszközök ára még jobban eltérne az alapoktól, és mindez fokozni fogja a vagyonbéli egyenlőtlenségeket abban az időben, amikor a társadalmi feszültségek már így is elérték a forradalmi szintet. A gazdasági visszaesés esetén nem több, hanem kevesebb kormányzati kiadásra, és nem több, de kevesebb monetáris és kamatösztönzésre van szükség.

A lezárások a tőke megsemmisítéséhez vezettek. Az előttünk álló kihívás a tőkeszerkezet újjáépítését hordja magában. Ehhez több megtakarítás és beruházás, valamint kevesebb fogyasztás szükséges. A kormány, Rothbard ajánlásában, csak akkor tud pozitív segítséget nyújtani, ha csökkenti „a gazdaságban betöltött relatív szerepét, csökkenti a saját kiadásait és adóit, különös tekintettel azokra az adókra, amelyek akadályozzák a megtakarítást és a befektetéseket”. A fogyasztás ösztönzése meghosszabbítja a virágzó gazdasághoz való visszatéréshez szükséges időt.

A Laissez-faire azt jelenti, hogy a gazdasági szereplők sokaságát meg kell szabadítani a kormányzati akadályoktól, hogy aktívan törekedjenek életük javítására. Nem több intervencionizmus, hanem kevesebb adó, kevesebb államadósság, kevesebb infláció, kevesebb bürokrácia és kevesebb szabályozás nyitja meg az utat a vállalkozói kreativitásra és ezáltal az ország jólétére. Az ország pangásból való kikerülését nem sok alamizsnával, hanem nagyobb termelékenységgel kell megoldani.

Végkövetkeztetés

A gazdaság lezárása és a társadalmi elszigeteltség bevezetése nagyszabású gazdasági zavarokhoz vezetett. Nemcsak a munkahelyeket pusztították el, hanem a tőkét is elhasználták, és a politikai intézkedések számos repedést okoztak a munkamegosztás kényes hálózatában.

A nem hatékony zárásokkal elkövetett nagy hiba után most egy újabb, talán még nagyobb hibát készülnek elkövetni – nemcsak az Egyesült Államokban, hanem Európában is. Az expanzív gazdaságpolitikák végrehajtása azt jelenti, hogy a betegség berobbanása és a lezárások okozta károk után a gazdasági élet újabb jelentős sérülést fog elszenvedni. A további kormányzati kiadások és még alacsonyabb kamatlábak nem gyorsítják fel a fellendülést, hanem megbénítják a gazdaságot, egy pillanatig tartó fellendülést követően.

A közelgő kihívás a tőkeszerkezet újjáépítését és a globális együttműködés helyreállítását követeli meg. Ez a cél nem igényel további fogyasztást, hanem több megtakarítást és új beruházásokat. A lezárás gazdasági hatásának kiküszöbölése érdekében az osztrák közgazdaságtudományi iskola ellentmondást javasol a jelenleg érvényes hivatalos gazdaságpolitikának. Ahelyett, hogy megpróbálná újraindítani a gazdaságot az alacsony vagy negatív kamatlábak hiábavaló eszközeivel, a gazdaságpolitikának olyan politikai környezetet kell teremtenie, amely elősegíti a megtakarításokat, ösztönzi az innovációt és teret enged a magánkezdeményezéseknek.

Antony P. Mueller

https://mises.org/wire/after-lockdowns-government-fixes-economy-will-make-things-even-worse

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s